Kedves Laci! Bár ismeretségünk féloldalas, talán megbocsátod a személyes hangvételt –
leginkább azért, mert annak idején az ELTE-n te javasoltad a hallgatóknak a tegeződést a reciprocitás jegyében.
Régen volt, s a tajtékos kilencvenes években ez kimondottan szokatlan, laza és innovatív gyakorlatnak tűnt. Azóta – néhány kivételt leszámítva – a magyar nyelvből kihalt a magázódás, tinédzser lányok és fiúk magától értetődő természetességgel tegeznek le jó előre minden szembejövőt, a természetükből adódóan alá-fölérendeltségi viszonyokat további terheltségi rétegekkel bonyolítva, extrém esetben akár fordított csendőrpertut eredményezve. De ennek igazából csak érintőleges szerepe van, hagyjuk is.
A féloldalas ismeretség – azaz én ismerlek téged, te engem nem; bizonyára vannak még így ezzel pár ezren széles e hazában – abból az időszakból származik, amikor párhuzamosan oktattál a pszichológia szakos hallgatóknak matematikát és a matematika szakosoknak pszichológiát.
Utóbbi kurzusnak olyannyira híre ment, hogy más karokról is átjártunk – szabadidőnkben, vagy adott esetben saját óráinkról lógva – csak azért, hogy személyesen téged hallgassunk.
Híredre jártunk, mondhatni. Nekem egy alkalmazott matematikus barátom szólt, hogy van egy lebilincselő stílusú oktató a TTK-n, és szerinte érdemes lenne egyszer vele tartanom az egyik előadásodra. Így is tettem, majd azonmód ott is ragadtam egy szemeszterre (de lehet, hogy volt az egy tanév is) kibicelni. Közírói tevékenységed akkoriban még kibontakozóban-felívelőben volt, az Észjárásokat többen már ismertük és olvastuk, a Mindenki másképp egyforma friss, ropogós újdonság volt.
Ugyanazon motivációk mentén szerettem volna mindezt előrebocsátani, mint Győrffy Ákos tette a minap Lovasi András aktuális produktumának elemzése során. Mert a terület más ugyan, de az alapvető tapasztalás szóról szóra ugyanaz volt: „[i]lyesmit én addig nem hallottam, magyarul legalábbis nem.”
Arra gondolok, hogy csillogó kivétel volt úgy a tartalom, mint a forma – egyértelműen és azonnal látszott, hogy nem kizárólag a magyar egyetemi-akadémiai közegben szocializálódtál,
s ez nekünk, megalvadt struktúrákba beleragadt hallgatóknak egészen új, különleges élmény volt. Akkoriban nem volt még Erasmus (most újra nincs, so it goes), a tömegek internetje első bizonytalan lépéseit próbálgatta, így önképzésre legfeljebb a könyvtárak adtak lehetőséget mindazoknak, akik bírták üleppel (a túlnyomó többség persze nem bírta, ami a lét elviselhetetlen könnyűségét kínáló egyetemi-kollégiumi élet fényében nem is meglepő).